Balogh András
Szeress hóesésben...
Sétálni minden normális lelkű ember szeret. Lehet csak úgy minden hozzáadott érték nélkül is andalogni, de nyilván az sokkal jobb, ha a szerelemtől félrészegen, a kedves kezét szorongatva lépkedünk. Na meg, van a megszállott séta. Például a természetben, vagy valami belső tűz emésztő hívásának engedve, a nemes kultúra ösvényeit róva. Nem akarom tovább ragozni, ezen a vasárnapon nekem mindez összejött.
Van Szentendrén egy csapat őrült, aki nem vesz tudomást arról, hogy az embereknek nincs már idejük arra sem, hogy észrevegyék egymást. Összedumáltak egy egyesületet, amit Szeresd Szentendrét-nek hívnak. Jelzem a név nem egy nagy truváj, Szentendrét csak szeretni lehet. Kávézz a Gombánál, üldögélj a Duna partján, kerüld meg a Fő teret, nézd meg a múzeumokat, egyél lángost a Templom-domb sikátorában, vagy csak hagyd, hogy átjárjon Szentendre levegője, ami tiszta, és egy kicsit dekadens boldogságot csempész a pulóvered alá. Az egyesület persze tudja ezt, és pont az a céljuk, hogy merüljünk a szeretet mélyebb bugyraiba. Sok ötletük közül az egyikre gyűltünk össze ezen a vasárnapon. A város határán többnyelvű tábla mondja, ez itt a festők városa. Persze a kőfaragók és a balett-táncosok sértődése nem elkerülhető ezek után, de a helyben nagy számban tevékenykedő keramikusoké sem. Ezen próbálunk enyhíteni.- mondja az egyik kedves szervező, miközben megpróbálja szétkergetni a szállongani kezdő hópelyheket. Nem jár sikerrel, de ez nem veszi el a kedvét a több tucat gyülekezőnek.
Mint egy nagy csomó gyerek, akik jelentős rosszalkodásra készülnek, klikkekre bomolva ácsorognak az emberek a kishíd környékén, és az egyre sűrűsödő hóesésben úgy tűnik, mindennek örülnek. Tényleg bolondok. A vasárnapi ebéd utáni békés heverészés helyett gumicsizmát és viharkabátot húztak, legyalogoltak a város szívén túlra, és ahelyett, hogy beülnének egy kávézóba egy jóféle pálinkára, vagy chilis forró csokit szürcsölnének , inkább ronggyá áztatják magukat, csak úgy, egy előre meg nem határozható ÉLMÉNY kedvéért, abban a hitben, hogy a lelküket fogja majd átjárni az a meleg, amiről most még fogalmuk sincs, de olyan hősugárzók termelik, mint a művészet, a közösségi élmény és a barátság.
Ha majd a séta elkezdődik, három nagyon különböző egyéniséget látogatunk meg, tudjuk meg a főkeramikustól. Lantos Judit, aki vezetőnknek szegődik, és lassan rajta is jelentkeznek a fertőzés jelei, izgalmában egyik lábáról a másikra áll, látszik, hogy nem számított arra, hogy a cudar idő ellenére ennyi makacs gyerek-felnőtt lesz kíváncsi azokra a csodákra, amiket ő nap mint nap lát, de mégsem tud leszokni róluk.
Mint egy csatába induló had lépünk ki a vezényszóra, -Moszkva alatt zuhoghatott ilyen dühödten a hó Napóleon olajfákhoz szokott embereire talán-, és végigkígyózik menetünk a patak partján. A tizenegyes hídja alatt még elfog a menekülhetnék, de aztán máris ott az első megálló. Művész-pár, vetélytársak, komolyan gondolják. Az ódon kőbe vájt pince galériaként kúszik be a föld alá, mellette műhely, és régi kocsiszínek félteteteje alatt kerámiák. Illés László a dominánsabb, Maholányi Gabriella a halkabb. Végig zsibongjuk a tereiket, megcsodáljuk a mosolyukat, és a munkáikat ezután már keresni fogja a szemünk.
Aztán vissza a hirtelen télbe, csattannak a lassan öklömnyi hópelyhek az elszánt masírozókon. Arra gondolok, mennyien lennénk, ha hét ágra sütne a nap. Persze így is sokkal többen jöttek el, mint amennyire számíthatna egy politikus, ha hívó szavára indulnának hívei.
A patak parti útról kapuzárta szolgalmi úton érünk a következő megállóhoz. Aki fogad, Müller Krisztina, más anyagból formált művész, mint első vendéglátóink. Ismerősként köszönt sokakat, kedvesen kínál teát, sütit, és amíg sajnálkozva mutatja polcait, mondván a múlt héten elvitték a művek nagy részét, kislánya leselkedik a konyhaajtó mögül szégyenlősen. A kerámiái viszont vidáman mosolyognak ránk, mesemacska világ, saját mázzal, talán majd a lánya örökli a titkot, fénytelen máz, egy fényesen nevető világból.
Mire továbbállunk, már szinte senkit nem zavar a nekivadult hózuhatag, nevetve fotózzák egyesek a furcsa ízlés emelte útmenti ház kőbástyáját, rácsodálkozunk a fotózási pontról látható lebegő templomtoronyra, és máris Vinkler Zsuzsánál vagyunk. Nagy ház padlásán magyarázza képeit. Súlyos egyéniség mindegyik, darabokra tört kerámiák állnak össze mozaikként, ember legyen, aki megemeli őket. A művész a kísérletezésről mesél lelkesen, látogatói belakják a műtermet, alkotó és befogadó egymásra talál, nem kellett sok hozzá, csak egy kis séta a hóesésben.
Kisomfordálok, másfél órányi élmény a kabátom alatt, átázott a bakancsom, csak azért nem didergek, mert viszem haza a meleget a lelkemben - szeretem Szentendrét, ez van, mit csináljak. Tudom, hogy máskor is eljövök, bár lehet, hogy tájfun lesz, vagy cunami, de kit érdekel. Szorongatom a nekem kedves kezet, hazáig nem szólunk, csak csendben boldogok vagyunk. Köszönjük Szentendre…