Balogh András
Szeress éhesen...

Ácsorgok egy ványadt tulipánnal a kezemben az Adria kávézó előtt. Késik. Persze nem ezért vagyok harapós kedvemben, a szónak legalábbis két értelmében. Először is most vesztem össze a kiadómmal halálosan. Másrészt nem nagyon ettem ma még, mert éppen az a gyakorlat mai célja, hogy végigegyünk három éttermet, egy kávézót, és desszertnek egy cukrászdát. Gasztro-túra. Nem tudom kinek a pihent agyából pattant elő az ötlet, de utálom, hogy mindig mások találják ki a nagy gondolatokat. A Szeresd Szentendrét Egyesület agytrösztje most a gyomrunkon keresztül akar a szívünkig férkőzni. Szerencsére nem orvosi értelemben.



Nézem az Adria kertjében lobogó máglya körül ácsorgókat, kezükben a tulaj által, saját kezűleg kínált pálinka, de nem ezért van mosolygós kedvük, hanem mert a fentebb említett szíven-ragadás egyre biztosabb kézzel sikerül a szervezőknek. Én vagyok csak kitaszítva, mert késik. Már az összes ismerős megkérdezte, hogy hol van, és miért nincs itt. Aztán lemarad a Toci-féle Mavro Daphne nevű mazsolaborról is, meg a bor történetéről is. Pedig imádja, egy deci édes boldogság elég neki egy estére, mellé az Adria remek konyhájáról kikerült mediterrán ételek valamelyike -ha Szentendrén éjszakázol, ki ne hagyd!-, és csupa mosoly az esténk. De most, késik.

Lassan indulnunk kell, majd utánunk jön, ismeri a séta menetrendjét, vígasztalnak a többiek. Átvonulunk, ők a boldog tömeg, és én a szomorú egyedüllét, a Fa-Inn étterembe. Megtelik velünk a tér nagy része, sürögnek a felszolgálók, előételt hoznak. Rafináltan tálalt csülök falatkák, salátaágyon valami pikáns szósszal, de még egy mosolyt sem tudok kipréselni, mert ő, késik. A többiek persze kitűnően érzik magukat, esznek, viháncolnak, örülnek ételnek-életnek. Nyilvánvaló bánatos magányomban kérek egy korsó sört, mert ez passzol a csülök sült ízéhez. A kérdő tekintetekre már ügyet sem vetek. Még mindig késik.

Tovább sétálunk, nem messze elegáns lépcső vezet a mélybe, lent hatalmas pince rejti a Mathias Rex éttermet. Levest kapunk, túra-társunk, Zweiber Ferenc mamájának receptje, csülökkel bolondított zöldségleves. Próbálok odébb ülni, ne lássák magányomat, de nem hagynak. Mellém telepednek, vicceket mesélnek, unikumot rendelnek. Nem akarom senki kedvét szegni, iszom velük, vicceket mesélek én is, de érzem, hogy csak álca a jókedvem. Nélküle, hogyan is lehetne másképp? Kikanalazzuk az utolsó cseppeket is, és visszatérünk a felszínre. Az este sötétjében jól esik a pár száz lépés az Új Művész étterem fedett kertjéig. Bizakodva kutatom, de itt sincs sehol, a tulajdonos alapos hely-történeti előadása alatt még bizakodom, de az egészen szenzációs mustos pecsenye dödöllével elfogyasztása alatt teljesen reményvesztetté válok. Csak asztaltársaim szűnni nem akaró unszolására vagyok hajlandó még egy korsó sört meginni. A tarja mellé párolt paprikás szószban üldögélő zöldségek a hússal egyesülve, egyébként tényleg sör után kiáltanak, de keserű a szám íze. Mert késik. Kigombolt nadrágok, megeresztett övek jelölik meg a túrázókat a többi étkező között, és jártányi erőnket összegyűjtve átmegyünk az utca túlsó oldalára, a Szamos Marcipán cukrászdába.

Meg sem lepődöm, itt sem vár minket. Várnak viszont a Szamos testvérek, Szentendre szerb hagyományait értő szívvel őrizve. Kolyivo-t kapunk, finom és rendkívüli édesség, magában hordja a múltat, és azt az igyekezetet, hogy nehogy megfeledkezzünk az emlékeinkről. A Klimt-terem levegőjében összekeveredik a professzionális mai vendéglátás az ősi hagyománnyal. Remek íz, távozóban mindenkinek csomagolnak egy kis emlékeztetőt a süteményből.

Kiténfergek a sötétbe borult sétáló-utcára. Egyszer csak átölel hátulról, akárhány közül is megismerném az illatát, nem lehet rá haragudni, elkésett, de végtére is itt van. Boldog névnapot, adom a kezébe a sokat látott tulipánt. Köszöni, aztán rám néz. Olyan éhes vagyok, mondja angyali mosollyal. Hát, éppenséggel tudok itt a környéken néhány helyet, mondom, és összeölelkezve elindulunk vacsorázni.