Klein László
Imaháztól Temetőig

Vasárnapi városnéző sétára hívott a Szeresd Szentendrét Egyesület és Kertész Péter, a helyi zsidó temető gondnoka (egyebek mellett). Lokálpatrióták és Szentendrére letekerő bringások várták az Apor-hídnál a túra kezdetét.





Először a Bükkös-patak közelében található, egykori zsidó iskola és zsinagóga épülete előtt beszélt a Pulitzer-emlékdíjas újságíró a város oktatástörténetéről és az 1849-től betelepült zsidóság sorsáról, vállalkozásaikról – elhurcolásukig. Megrendítően ecsetelte, hogy a szentendrei elöljárók miként kísérték a deportálni terelt zsidók menetét a vagonokig, hogy biztosan elvisznek-e mindenkit. Akárcsak korábban Szentendréről Radnótit munkaszolgálatra, akinek 1942. júliusi naplóbejegyzései számolnak be erről. De a SAS-behívó ("Sürgős, azonnal siess") Kertész Péter édesapját sem kerülte el, hiába volt életerős férfi, „muszosnak” rendelték.



A szentendrei zsidóság történetét a Cipőtalpbetét – Tórából című 2009-es könyvében feldolgozó fiától, a már hetvenen felül járó holokauszttúlélőtől megtudtuk, hogy az 1848-1849-es szabadságharc idején érkező hat család hamarosan megalakította egyletét, s iskola céljára egy szerb bortermelőtől bérbe vették 1861-ben az épületet, melynek falát 2004 óta díszíti emléktábla. Az 1900-as évek elején úgy 20 tanuló járt az iskolába, de nem mindegyikük volt zsidó származású, ketten például papi pályára léptek. Szentendrén egyébként a huszadik század elején szinte ugyanannyi zsidó élt, mint református (5-5%). Meglepő ezután, hogy 1939-ben az első nyilaspárti képviselő Szentendréről jutott be az Országgyűlésbe? S a városban kezdte politikai pályafutását Szálasi Ferenc is, a „32-es baka” fogadóban találkozgatva elvtársaival. A helyi értelmiség egyik tagja, Miskovits doktor a tiszteletére vette fel a Szálas nevet, „feleségeörömében tapsikolt, mikor a másik két orvost, a nagyon népszerűÓvári Józsefet és Vass Istvánt begyömöszölték a marhavagonba”.



A koncentrációs táborokba hurcoltak közül 149-en nem tértek vissza, az áldozatok neve a környékbeli deportáltakéval együtt olvasható a Szántó Emlék- és Imaház falán, mely a városnéző séta következő állomása volt. Nem mondhatnám, hogy Kertész sok jót mondott volna az 1998-ban avatott „magánemlékhelyről”, mely „turisztikai látványosságként funkcionál, de nem gyakorló imahely, hiszen nincs zsidó hitközség a világháború óta a városban”.





Sorsára, az enyészetnek hagyták a temetőt is a nagy világégés után: volt, aki csak sírkövet lopott, hogy házának falába építse, más a halottaskocsit adta el a filmgyárnak, ahol felrobbantották egy forgatáson. A halottasházat ledózerolták, a Tanács a temető helyére tervezte a 11-es főút nyomvonalát, s csak a közelben lakó Vas István és felesége, Szántó Piroska hathatós tiltakozására álltak el a tervtől. Azért a temető felét csak kisajátították, hogy óvodát építsenek ott. Ha a gyerekek átrúgják a labdát a szépen rendbe hozott temetőbe, Kertész Péter visszarúgja nekik. Még vissza tudja rúgni, büszkélkedett, majd megmutatta a haláláig Szentendrén alkotó, kultikus avantgárd festőművész, Vajda Lajos szüleinek sírját a sokszor olvashatatlan feliratú sírkövek közt.






„Ez ma Szentendre egyetlen élő zsidó intézménye” – mondta a temetőről keserűen Kertész, aki arra próbál pénzt szerezni, hogy drótkerítés helyett végig vaskerítés határolja a parcellákat. De a Jávor Piroska tervezte temetőkapuról gyakorta levert Dávid-csillag újra felhelyezését is saját költségen kell elvégeznie. Az ötödik ilyen rongálás után már eleve két csillagot készíttetett, hogy az garázda és/vagy antiszemita támadás után azonnal felkerülhessen egy újabb. Miért nem támogatják gazdag zsidók? Ő azt sem tudja, ki zsidó manapság, kihez fordulhatna, mondta somolyogva. Másokkal ellentétben neki nincs olyan érzékszerve, amellyel megérezné a zsidót. Felhagyott „világmegváltó” terveivel is, de örülne, ha a temető megmaradna Szentendre értékei közt az ő halála után is.