Szondy Andrea
A város megmentése - avagy a sétahajó megy

„...Holnap összedől a város! – mondta a sűrű szemöldökű. És kiválaszthatsz, öt embert. Öt embernek nem kell meghalnia! Csak nevezd meg őket! …”



A belvárosi hajóállomásnál gyülekeztünk. 2 ..5.. 10..20..32..és még jönnek. Este nyolc. Hajókázásra errefelé némileg szokatlan időpont. A Görög utcán legördülő harangszóval az utolsók is révbe érnek. A többség kezében, ekkor már bujdosó féle borokkal megtöltött üvegpohár. Laza piknik hangulat, amolyan antiturista filing. Vadász Gyuri, fehér vászon öltözetében a gáton ülve hangolódik a helyzetre. A felvezetést, hogy ma Szentendre sziluettjéről fog előadni, nyomban cáfolja.
- Azt hiszem beszélgetésről lesz szó, de nem művészettörténetről, nem építészetről! Szentendre a szerelmem! A szerelem titok! És a titkokat nem szeretem felnyitni!

- Indulunk! – ez már a kapitány. Beszállás. És a hajó megy… Boldog heringként csodáljuk „dunaperspektívából” a vízen tükröződő, meseszerű szentendrei naplementét. A diesel motor gőze mindannyiunkat megcsap.
- Te, ez fantasztikus - suttogja Gyuri Noinak - Te Noi, én még így, soha nem láttam Szentendrét.



A megszokás előtt kikötünk a túlparton. A tatról utolsónak kilépő poharát emeli Rudolf Diesel emlékére! A hajómotor hálásan pöffent rá. Ekkor a gyorsabbak már a parti kavicsra terített pokrócaikon fészkelődnek. Vadász Gyurinak a kapitány műanyag asztalt és széket rittyent a sóderos talajra.

- Én, úgy jöttem ide, hogy én ide ülök… - a szék meginog alatta. - Mikor is jöttem… 12 éve, azóta lakom Szentendrén. Először a Zsálya utcában… Szentendre az életem! A Templomdomb káprázat, van ott néhány fa, aminek az árnyékai este a lámpánál, nappal a napsütésnél, amikor elsuhannak a madarak, olyan valószerűtlenek… Amikor elindulok Noémival a piac felől, a Dumtsán, jobbra-balra kis vendéglők. Összetegeződő vidám emberek. Szeretem ezt a város! Nem értek egyet Lehoczky János vasművész barátommal, aki keserű. Tartja, hogy Szentendre más volt 30-40 évvel ezelőtt, azóta elvulgárosodott, elnagyképűsödőtt, dufalkodott, attrakcióvá vált, és nem azokat az érzelmi csodákat jelzi, amit valaha minden moccanatában. Nem így hiszem, mert nekünk kell lenni azoknak a többleteknek, vagy kevesebbleteknek, másoknak, akik újabb és újabb levelét, ágát megfényesedő fénnyel derített csodáját tudjuk megmutatni, a romlás virágai mellett.



Köztünk tanyázik a csönd. Vadász Gyuri túl van a hangolódáson. Csapongva szárnyal az emlékei között, barátok, szerelmek, helyek idézik az Ő Szentendréjét. És játszik.
„Meleg nyáron csíp a légy, azt kívánom boldog légy! - sk. strófájával tiszteleg a homo ludens előtt.
-Játszunk! Kacsázzunk. – csatlakozik erre a hullamára Tamás.
-Nem látunk! - vágják rá mások.
-Te a járásoddal, eleve győztes vagy! - fricskáz Vadász Gyuri. Aztán, kérdés. Pesti szlengben. Használod Szentendrét?
-Az ember a szerelmét nem használja, hanem együtt él, együtt lélegzik vele. Ez a már említett titok! Amiről nem tudok összefüggően beszélni. Ezért inkább engedjétek meg, hogy barátomat, sajnos már csak volt barátomat hozzam segítségül. Hoztam tőle egy írást, ami illik ehhez az estéhez.
Közben a hajó kapitánya bűvészmutatványt ad elő. A semmiből villanykábelt kígyóztat, ötszáz wattal belehasít a sötétbe.



-Ott olvassak? - Vadász Gyuri, kezében a novelláskötettel a fényt árasztó forrókatlan elé kuporodik, olvasni kezd.
Lázár Ervin: A város megmentése.
„Egy sűrű szemöldökű fickó jött oda hozzám... Holnap összedől a város! – mondta
És kiválaszthatsz, öt embert. Öt embernek nem kell meghalnia! Csak nevezd meg őket! Csak öt? -…”
A férfi megnevezett öt embert, majd belefeledkezve folytatta. A sűrű szemöldökűnek, kezdett ritkulni a szemöldöke. Nem erről volt szó. De a férfi egyre jobban belejött, sorolta az embereket, névvel és név nélkül. A sűrű szemöldökű közben teljesen összezsugorodott. A férfi kíméletlenül folytatta mindaddig, amíg fel nem sorolta mind a két milliót. Tessék! Ez az az öt!- mondta a férfi. A sűrű szemöldökűnek előbb a szemöldöke hullott ki teljesen, aztán eltűnt.
Így mentette meg a férfi a várost.

Ülünk a sötét folyóparton, mi Szentendreiek, egymásra nézünk, számba vesszük egymást, majd folytatjuk magunkban, soroljuk az embereket névvel és név nélkül. Talán nekünk is sikerülhet.